Vettel kontra Alonso
http://negy7.blogspot.com/2012/11/vettel-kontra-alonso.html
Két zseniális versenyző adok-kapokja végén dől el az F1-es bajnoki cím, kérdés, van-e aki jobban megérdemli közülük a másiknál. Fénypontok és egyéni hibák, győzelmek és büntetések a patikamérlegen, avagy egymásnak feszül jó és rossz - mondd, te kit választanál?
Vettel, vagy Alonso – aligha akad ma más kérdés, ami igazán lázba hozná a Forma-1 híveit világszerte. Persze ez az élet rendje, a régi, nagy, klasszikus párbajokra hajazó világbajnoki hajrá, amikor mind a két fél mindent vagy semmit játszik, a tét pedig nem kevesebb, mint a halhatatlanság. De vajon hol és ki dönti el, hogy a világ közvéleményének színpadán játszódó thrillerben ki a jó, és ki a rossz? Mert ne áltassuk magunkat, a média hangulatot kelt és befolyásol, érzelmekre játszik, indulatokat generál. Egy igazi párharcban mindig van jó, és mindig van rossz, e nélkül nincs feszültség, nincs vita, nincs érzelem – velük együtt pedig az olvasottság, a kattintás-szám és a nézettség is elpárolog. Nagyon gyorsan.
Ha végigszaladunk a világsajtó nyomtatott és internetes nyomvonalán, egyszeriben világossá válik a kép: Alonso, a szegény ember legkisebb fia, elindult szerencsét próbálni, ám ahhoz, hogy elnyerje a királylány kezét és a fele királyságot, egy rissz-rossz Ferrariban ülve kellene elvennie a legyőzhetetlen csodajárgányban feszítő aranyifjú, Sebastian Vettel veretlenségét. Se perc alatt megvan, ki a jó, és ki a rossz, ki érdemli meg a sikert, és ki az, akinek az ölébe pottyant eddig minden.
Média viszont ezúttal is álságos: a valóságnak csak egy szeletét mutatja be, miközben sarkít és tudatosan elszigetel.
Ha hinni lehet a paddockból kiszűrődő bennfentes pletykáknak, a két bajnoki aspiráns közül messze Vettel a népszerűbb a garázsok környékén. Közvetlen, barátságos fazon, akinek mindenkihez van egy-két jó szava, elmés, vicces válaszokat ad minden eléje szegezett mikrofonnak, bohóckodik, lazul – egyszóval fiatalosan menő, a kitétel minden csatolt szeleburdiságával együtt.
Alonso vele ellentétben maga a megtestesült megfontoltság, a kiszámíthatóság bronzba öntött szobra. Csak nagyon ritkán és nagyon keveseknek áll meg nyilatkozni (persze a kötelező körökön túl), de akkor sem viszi túlzásba: néhány politikailag teljesen korrekt mondat után időnként odaszúr valamit a riválisoknak vagy a saját csapatának, majd udvariasan köszön, és távozik. Megadta a királynak, ami a királyé, lehet cikket írni, de köszöni szépen, az egészből nem kér magának semmit. Karizmatikus, de távolságtartó. Igazi bajnok.
A pályán aztán mintha hirtelen minden megváltozna.
Alonso érzelmes latin torreádorként támad fel poraiból, előz, csatázik, harcol és küzd, miközben az embernek minduntalan azon jár az esze, hogy a fenébe képes ebbe nem beleőrülni. Egy lassabb autóval a gyorsabb ellen, egy hibát hibára halmozó csapattal a kőkemény profik ellen, egy fogalmatlan csapatfőnökkel az évtized legnagyobb technikai mágusa ellen. Embert próbáló, na, s mint ilyen, veszettül szimpatikus is.
Vettel ezzel szemben a pályán mindent levetkőz szeleburdi közvetlenségéből. Hideg, számító és megfontolt, kőkemény profi, akinek egy pillanatra sem lankad a figyelme. Megközelíthetetlen, értelmezhetetlen és szerethetetlen, hiszen tudjuk, az embernek valahogyan sosincs ínyére a tökéletesség – minduntalan saját tökéletlenségére emlékezteti. Vettel viszont csak nagyon ritkán hajlandó hibázni, nem hisztizik a csapatrádióba, nem bohóckodik verseny közben, egyáltalán, az esetek többségében semmilyen érzelmet nem vált ki az emberből. Amikor autóba ül, mintha új ember születne, tökéletesen képes kettéválasztani azt, ami a pályán folyik, attól, milyen ember ő a hétköznapokban.
Köztük kellene dönteni. Egyikőjük öt nap múlva a mennybe megy, háromszoros bajnok lesz, legenda, halhatatlan. De melyikük érdemli meg jobban? Egyáltalán ki lehet mondani, hogy valamelyikük JOBBAN megérdemli? Nézzük részleteiben.
Hiába tűnik ma már hihetetlennek, a Red Bull a szezon első kétharmad részében csak szenvedett. Remek versenytempó mellett többnyire kilátástalanul kvalizott (Alonsónak minden bizonnyal ismerős a helyzet), Vettelnek pedig nem egyszer azért is meg kellett szakadnia, hogy egyáltalán eljusson a Q3-ig. Kínában nem sikerült neki, és Monacóban is csak éppen, reményvesztettségét jól jelzi, hogy utóbbi helyszínen az utolsó időmérős etapban már kört sem futott – egyszerűen nem látta értelmét, inkább némi taktikai előnyért cserébe belenyugodott a tizedik kockába.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de a szezonnak ezen kétharmad részében Vettel is küszködött. Jobban mondva küzdött, fogait összeszorítva, azért, hogy versenyben maradjon, hogy ne vesszen el a reménye a bajnoki címre, hogy lőtávolban legyen majd akkor, amikor igazán összeáll alatta az autó. Nyerni csak egyszer nyert, de ne feledjük: jobbára pontosan azt csinálta, amit mostanság Alonso: harcolt az időmérőn és harcolt a versenyen, előzött, felzárkózott, taktikázott.
Egyetlen győzelmét Bahreinban, a pole pozícióból rajtolva aratta, és bár Valenciában is közel állt ehhez, a generátor meghibásodása végül megfosztotta az újabb pezsgős locsolástól.
Szingapúrban viszont valami megváltozott. A Red Bull a folyamatos fejlesztéseknek hála hirtelenjében a mezőny első erejévé vált, és bár nyilván jól jött az is, hogy a McLaren teljesen fonalat veszítsen a kora őszi-késő nyári remeklést követően, visszatekintve sem fér hozzá sok kétség, Vettel dominálta a mezőnyt. Négy győzelmet aratott zsinórban, kétszer az első rajtkockát is megszerezte, átvette a vezetést a bajnoki pontversenyben, a szurkolók agyában pedig visszaállította az időt, pontosan egy évvel, 2011-re.
Hirtelenjében mindenki elfelejtette, mennyit szenvedett a szezon első felében: a világ arra a következtetésre jutott, hogy Sebastian Vettelnek még mindig jár a jutalomjáték.
Alonso persze ennél is meggyőzőbb volt. Egyszerűen nem tudunk olyan versenyt mondani (már amikor túljutott az első kanyaron), amelyiken ne nyújtott volna világklasszis teljesítményt, és amelyiken ne tapsoltunk volna szívesen felállva neki. Mindezt egy olyan Ferrarival, amely a szezon elején még jó, ha 4.-5. erőnek számított a mezőnyben, és évad közben sem állt soha a képzeletbeli erősorrend első helyén. Félelmetes.
Ausztráliában, a szezonnyitón a 12. rajthelyről indulva futott be ötödikként úgy, hogy már a rajtnál négyet előzött, majd a verseny során folyamatosan nyomást tudott gyakorolni nála gyorsabb autóban ülő versenyzőkre. Malajziában az évad talán legjobb versenyén a kilencedik kockából, a körülményekhez tökéletesen alkalmazkodva győzött, majd, fokozva ezt a bravúrt, Valenciában 11. rajhelyét váltotta 25 pontra. Pedig itt még az eső sem esett, mindössze arról volt szó, hogy Alonso szerencséjét (Vettel és Grosjean kiesése) maximálisan kihasználva, szebbnél szebb előzéseket bemutatva zárkózott az élre – ámulatba ejtve a világ sportközönségét. Németországban megmutatta, hogy az élről is képes kontrollálni egy futamot, tökéletes védekezésével a teljes versenyen keresztül sakkban tartotta Vettelt és Buttont, bizonyítva, hogy a Ferrari versenytempója tényleg tökéletes. Csakúgy, mint az ő koncentrációja.
Úgy vezette hónapokig a világbajnoki pontversenyt, hogy pillanatokra sem volt az övé a leggyorsabb autó a mezőnyben. Mégis, gyakorlatilag halmozta a varázslatos bravúrokat, Silverstone-ban az esőt kihasználva orozta el a pole-t a Red Bullok elől, de csak azért, hogy a következő futamon, Hockenheimben megismételje ugyanezt. Monzában a tizedik helyről jött előre a dobogóra úgy, hogy közben kerék a kerék elleni csatát vívott Vettellel, és 300-as tempónál a füvet is megjárta. Indiában úgy tudott bejönni a második helyen Vettel mögé, hogy senki egy lyukas garast nem adott volna érte, ám mégis képes volt a pályán megelőzni Webber érinthetetlennek tartott Red Bullját. Zseniális, utánozhatatlan, értelmezhetetlen.
De megér-e egy világbajnoki címet?
Látjuk, mindkét versenyző óriási küzdelem árán, nem egyszer saját magát legyőzve volt képes csak eljutni odáig, hogy ma bajnoki esélyesként emlegethetjük. Vettel a szezon első kétharmadában, Alonso az utóbbi másfél hónapban teljesít bőven erőn felül, de az év közben is bőven akadt olyan pillanata mindkettejüknek, amit látva elégedetten csettinthetett az ember. Mi dönthet ilyenkor? Mi alapján döntsük el két zseniális tehetségről, hogy melyikük érdemli meg jobban a bajnoki címet?
Hát, persze. Lássuk az érem negatív oldalát.
Vettel Malajziában egy negyedik helyet dobott el azért, mert türelmetlen volt Karthikeyan lekörözésekor, és összeakadt az indiaival – majd stílszerűen uborkának nevezte a HRT versenyzőjét. Spanyolországban azért büntette a versenybíróság, mert sorozatosan figyelmen kívül hagyta a sárga zászlókat, Hockenheimben pedig azért ütötte meg a bokáját, mert a pályán kívül előzte meg Jenson Button McLarenjét – annak ellenére, hogy a versenybírói tanács már a futam előtt jelezte, különös figyelmet fog fordítani az ilyen támadások vizsgálatára. Monzában Alonsót szorította le a pályáról cirka 300-as tempónál ügetve, és bár az előző szezonban a spanyol pont ugyanezt játszotta el vele, a versenybíróság nem tűrte a nemes bosszút: Vettel áthajtásos büntetést kapott, elsősorban azért, mert megint fittyet hányt a versenyfelügyelők kérésére, akik már napokkal korábban jelezték, nem tűrik a leszorítást.
Japánban az időmérőn tartotta fel Alonsót, de annak ellenére sem kapott dorgálást, hogy hasonló vétségért a Toro Rossós Vergne-t simán elmeszelték a felügyelők. Indiában megint belefutott a pályaelhagyás zsákutcájába, és bár sokak szerint tisztán látszott, hogy pole-pozíciót érő körében négy kerékkel elhagyta a versenyvonalat, a felügyelők nem láttak okot a büntetésre.
Alonso ezzel szemben alig követett el olyan hibát, ami pontokba került volna a számára – persze tökéletes szezon nincs, így az ő teljesítményében is lehet találni szürke, vagy ne adj’ Isten fekete pontokat.
Kínában Pastor Maldonado Williamsével gyűlt meg a baja, akit kívülről próbált előzni, ám végül kicsúszott a pályáról – egy olyan manőver közben, amit Vettel tökéletesen hajtott végre Kimi Räikkönenen. Volt egy kicsúszása a silverstone-i időmérő második szakaszában is, de ekkor már valósággal zuhogott az eső, és hamarosan le is intették az edzést – piros zászlóval. Japánban talán nem kellett volna belemennie a csínbe, hisz vezetett a bajnokságban, ám végül belekeveredett a rajtbalesetbe – sokan ezt is a számlájára írták akkoriban.
Mindent összevetve, ez azért nem olyan sok, és főképp nem olyan súlyos hiba; vagyis Alonso szemszögéből kijelenthető, a maga részéről szinte mindent megtett esélyei maximalizálása érdekében.
Viszont az is látszik, hogy egyik versenyző sem érdemtelenül került a bajnoki cím közelébe. Mind a ketten bőven megérdemlik a sikert, mert mind a ketten bőven tettek is érte – hogy az egyiknek egy jobb autó adatott meg hozzá a szezon végére, csak némiképp torzítja a képet.
Szurkolói szemszögből úgyis csak az a lényeg, hogy legyen miért bekapcsolni a TV-t vasárnap este. Szerintem lesz…
Ha végigszaladunk a világsajtó nyomtatott és internetes nyomvonalán, egyszeriben világossá válik a kép: Alonso, a szegény ember legkisebb fia, elindult szerencsét próbálni, ám ahhoz, hogy elnyerje a királylány kezét és a fele királyságot, egy rissz-rossz Ferrariban ülve kellene elvennie a legyőzhetetlen csodajárgányban feszítő aranyifjú, Sebastian Vettel veretlenségét. Se perc alatt megvan, ki a jó, és ki a rossz, ki érdemli meg a sikert, és ki az, akinek az ölébe pottyant eddig minden.
Média viszont ezúttal is álságos: a valóságnak csak egy szeletét mutatja be, miközben sarkít és tudatosan elszigetel.
Ha hinni lehet a paddockból kiszűrődő bennfentes pletykáknak, a két bajnoki aspiráns közül messze Vettel a népszerűbb a garázsok környékén. Közvetlen, barátságos fazon, akinek mindenkihez van egy-két jó szava, elmés, vicces válaszokat ad minden eléje szegezett mikrofonnak, bohóckodik, lazul – egyszóval fiatalosan menő, a kitétel minden csatolt szeleburdiságával együtt.
Alonso vele ellentétben maga a megtestesült megfontoltság, a kiszámíthatóság bronzba öntött szobra. Csak nagyon ritkán és nagyon keveseknek áll meg nyilatkozni (persze a kötelező körökön túl), de akkor sem viszi túlzásba: néhány politikailag teljesen korrekt mondat után időnként odaszúr valamit a riválisoknak vagy a saját csapatának, majd udvariasan köszön, és távozik. Megadta a királynak, ami a királyé, lehet cikket írni, de köszöni szépen, az egészből nem kér magának semmit. Karizmatikus, de távolságtartó. Igazi bajnok.
A pályán aztán mintha hirtelen minden megváltozna.
Alonso érzelmes latin torreádorként támad fel poraiból, előz, csatázik, harcol és küzd, miközben az embernek minduntalan azon jár az esze, hogy a fenébe képes ebbe nem beleőrülni. Egy lassabb autóval a gyorsabb ellen, egy hibát hibára halmozó csapattal a kőkemény profik ellen, egy fogalmatlan csapatfőnökkel az évtized legnagyobb technikai mágusa ellen. Embert próbáló, na, s mint ilyen, veszettül szimpatikus is.
Vettel ezzel szemben a pályán mindent levetkőz szeleburdi közvetlenségéből. Hideg, számító és megfontolt, kőkemény profi, akinek egy pillanatra sem lankad a figyelme. Megközelíthetetlen, értelmezhetetlen és szerethetetlen, hiszen tudjuk, az embernek valahogyan sosincs ínyére a tökéletesség – minduntalan saját tökéletlenségére emlékezteti. Vettel viszont csak nagyon ritkán hajlandó hibázni, nem hisztizik a csapatrádióba, nem bohóckodik verseny közben, egyáltalán, az esetek többségében semmilyen érzelmet nem vált ki az emberből. Amikor autóba ül, mintha új ember születne, tökéletesen képes kettéválasztani azt, ami a pályán folyik, attól, milyen ember ő a hétköznapokban.
Köztük kellene dönteni. Egyikőjük öt nap múlva a mennybe megy, háromszoros bajnok lesz, legenda, halhatatlan. De melyikük érdemli meg jobban? Egyáltalán ki lehet mondani, hogy valamelyikük JOBBAN megérdemli? Nézzük részleteiben.
Hiába tűnik ma már hihetetlennek, a Red Bull a szezon első kétharmad részében csak szenvedett. Remek versenytempó mellett többnyire kilátástalanul kvalizott (Alonsónak minden bizonnyal ismerős a helyzet), Vettelnek pedig nem egyszer azért is meg kellett szakadnia, hogy egyáltalán eljusson a Q3-ig. Kínában nem sikerült neki, és Monacóban is csak éppen, reményvesztettségét jól jelzi, hogy utóbbi helyszínen az utolsó időmérős etapban már kört sem futott – egyszerűen nem látta értelmét, inkább némi taktikai előnyért cserébe belenyugodott a tizedik kockába.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de a szezonnak ezen kétharmad részében Vettel is küszködött. Jobban mondva küzdött, fogait összeszorítva, azért, hogy versenyben maradjon, hogy ne vesszen el a reménye a bajnoki címre, hogy lőtávolban legyen majd akkor, amikor igazán összeáll alatta az autó. Nyerni csak egyszer nyert, de ne feledjük: jobbára pontosan azt csinálta, amit mostanság Alonso: harcolt az időmérőn és harcolt a versenyen, előzött, felzárkózott, taktikázott.
Egyetlen győzelmét Bahreinban, a pole pozícióból rajtolva aratta, és bár Valenciában is közel állt ehhez, a generátor meghibásodása végül megfosztotta az újabb pezsgős locsolástól.
Szingapúrban viszont valami megváltozott. A Red Bull a folyamatos fejlesztéseknek hála hirtelenjében a mezőny első erejévé vált, és bár nyilván jól jött az is, hogy a McLaren teljesen fonalat veszítsen a kora őszi-késő nyári remeklést követően, visszatekintve sem fér hozzá sok kétség, Vettel dominálta a mezőnyt. Négy győzelmet aratott zsinórban, kétszer az első rajtkockát is megszerezte, átvette a vezetést a bajnoki pontversenyben, a szurkolók agyában pedig visszaállította az időt, pontosan egy évvel, 2011-re.
Hirtelenjében mindenki elfelejtette, mennyit szenvedett a szezon első felében: a világ arra a következtetésre jutott, hogy Sebastian Vettelnek még mindig jár a jutalomjáték.
Alonso persze ennél is meggyőzőbb volt. Egyszerűen nem tudunk olyan versenyt mondani (már amikor túljutott az első kanyaron), amelyiken ne nyújtott volna világklasszis teljesítményt, és amelyiken ne tapsoltunk volna szívesen felállva neki. Mindezt egy olyan Ferrarival, amely a szezon elején még jó, ha 4.-5. erőnek számított a mezőnyben, és évad közben sem állt soha a képzeletbeli erősorrend első helyén. Félelmetes.
Ausztráliában, a szezonnyitón a 12. rajthelyről indulva futott be ötödikként úgy, hogy már a rajtnál négyet előzött, majd a verseny során folyamatosan nyomást tudott gyakorolni nála gyorsabb autóban ülő versenyzőkre. Malajziában az évad talán legjobb versenyén a kilencedik kockából, a körülményekhez tökéletesen alkalmazkodva győzött, majd, fokozva ezt a bravúrt, Valenciában 11. rajhelyét váltotta 25 pontra. Pedig itt még az eső sem esett, mindössze arról volt szó, hogy Alonso szerencséjét (Vettel és Grosjean kiesése) maximálisan kihasználva, szebbnél szebb előzéseket bemutatva zárkózott az élre – ámulatba ejtve a világ sportközönségét. Németországban megmutatta, hogy az élről is képes kontrollálni egy futamot, tökéletes védekezésével a teljes versenyen keresztül sakkban tartotta Vettelt és Buttont, bizonyítva, hogy a Ferrari versenytempója tényleg tökéletes. Csakúgy, mint az ő koncentrációja.
Úgy vezette hónapokig a világbajnoki pontversenyt, hogy pillanatokra sem volt az övé a leggyorsabb autó a mezőnyben. Mégis, gyakorlatilag halmozta a varázslatos bravúrokat, Silverstone-ban az esőt kihasználva orozta el a pole-t a Red Bullok elől, de csak azért, hogy a következő futamon, Hockenheimben megismételje ugyanezt. Monzában a tizedik helyről jött előre a dobogóra úgy, hogy közben kerék a kerék elleni csatát vívott Vettellel, és 300-as tempónál a füvet is megjárta. Indiában úgy tudott bejönni a második helyen Vettel mögé, hogy senki egy lyukas garast nem adott volna érte, ám mégis képes volt a pályán megelőzni Webber érinthetetlennek tartott Red Bullját. Zseniális, utánozhatatlan, értelmezhetetlen.
De megér-e egy világbajnoki címet?
Látjuk, mindkét versenyző óriási küzdelem árán, nem egyszer saját magát legyőzve volt képes csak eljutni odáig, hogy ma bajnoki esélyesként emlegethetjük. Vettel a szezon első kétharmadában, Alonso az utóbbi másfél hónapban teljesít bőven erőn felül, de az év közben is bőven akadt olyan pillanata mindkettejüknek, amit látva elégedetten csettinthetett az ember. Mi dönthet ilyenkor? Mi alapján döntsük el két zseniális tehetségről, hogy melyikük érdemli meg jobban a bajnoki címet?
Hát, persze. Lássuk az érem negatív oldalát.
Vettel Malajziában egy negyedik helyet dobott el azért, mert türelmetlen volt Karthikeyan lekörözésekor, és összeakadt az indiaival – majd stílszerűen uborkának nevezte a HRT versenyzőjét. Spanyolországban azért büntette a versenybíróság, mert sorozatosan figyelmen kívül hagyta a sárga zászlókat, Hockenheimben pedig azért ütötte meg a bokáját, mert a pályán kívül előzte meg Jenson Button McLarenjét – annak ellenére, hogy a versenybírói tanács már a futam előtt jelezte, különös figyelmet fog fordítani az ilyen támadások vizsgálatára. Monzában Alonsót szorította le a pályáról cirka 300-as tempónál ügetve, és bár az előző szezonban a spanyol pont ugyanezt játszotta el vele, a versenybíróság nem tűrte a nemes bosszút: Vettel áthajtásos büntetést kapott, elsősorban azért, mert megint fittyet hányt a versenyfelügyelők kérésére, akik már napokkal korábban jelezték, nem tűrik a leszorítást.
Japánban az időmérőn tartotta fel Alonsót, de annak ellenére sem kapott dorgálást, hogy hasonló vétségért a Toro Rossós Vergne-t simán elmeszelték a felügyelők. Indiában megint belefutott a pályaelhagyás zsákutcájába, és bár sokak szerint tisztán látszott, hogy pole-pozíciót érő körében négy kerékkel elhagyta a versenyvonalat, a felügyelők nem láttak okot a büntetésre.
Alonso ezzel szemben alig követett el olyan hibát, ami pontokba került volna a számára – persze tökéletes szezon nincs, így az ő teljesítményében is lehet találni szürke, vagy ne adj’ Isten fekete pontokat.
Kínában Pastor Maldonado Williamsével gyűlt meg a baja, akit kívülről próbált előzni, ám végül kicsúszott a pályáról – egy olyan manőver közben, amit Vettel tökéletesen hajtott végre Kimi Räikkönenen. Volt egy kicsúszása a silverstone-i időmérő második szakaszában is, de ekkor már valósággal zuhogott az eső, és hamarosan le is intették az edzést – piros zászlóval. Japánban talán nem kellett volna belemennie a csínbe, hisz vezetett a bajnokságban, ám végül belekeveredett a rajtbalesetbe – sokan ezt is a számlájára írták akkoriban.
Mindent összevetve, ez azért nem olyan sok, és főképp nem olyan súlyos hiba; vagyis Alonso szemszögéből kijelenthető, a maga részéről szinte mindent megtett esélyei maximalizálása érdekében.
Viszont az is látszik, hogy egyik versenyző sem érdemtelenül került a bajnoki cím közelébe. Mind a ketten bőven megérdemlik a sikert, mert mind a ketten bőven tettek is érte – hogy az egyiknek egy jobb autó adatott meg hozzá a szezon végére, csak némiképp torzítja a képet.
Szurkolói szemszögből úgyis csak az a lényeg, hogy legyen miért bekapcsolni a TV-t vasárnap este. Szerintem lesz…
forrás: hatharom.hu
