Érzelmek iskolája - elmélkedés vb-döntő után
https://negy7.blogspot.com/2012/11/erzelmek-iskolaja-elmelkedes-vb-donto.html
Nem az számít, hány vb-címed van, hanem hogy hányféleképpen nyerted őket. Vettel triplázott, de ennél is fontosabb a tény, hogy végre bizonyította, kerék a kerék ellen, kiegyensúlyozott viszonyok között is ő a leggyorsabb a mezőnyben. Márpedig az F1-es bajnoki cím általában a leggyorsabb versenyzőnek jár a szezon végén.
A mostanság divatosnak látszó közvélekedés ellenére is állítom, a Formula-1-es bajnoki címet arra találták ki, hogy az adott évad leggyorsabb versenyzőjét díjazzák vele. Nem a legszimpatikusabbat, a legnagyobbat küzdőt, a legkevesebbet hibázót, vagy a legszerethetőbb színben pompázót, hanem a leggyorsabbat. És, ha innen szemlélődünk, mindjárt nem is tűnik olyan igazságtalannak az Interlagosban kirajzolódó végleges vb-tabella.
Félreértés ne essék, Fernando Alonso csodálatos évet zárt – talán akkor sem túlzok, ha azt mondom, a legjobbat karrierje során. Amikor az autója is úgy akarta, nagyon gyors volt, amikor viszont a tűzpiros Ferrari megmakacsolta magát, akkor is bízhatott konok kiegyensúlyozottságában. Képes volt a maga javára fordítani a kaotikus körülményeket (Malajzia, Hockenheim, Silverstone), képes volt elviselni csapata tutyimutyiságát és feltűnő tartózkodását a nyerő taktikai húzásoktól, de nyilatkozataival azt is elérte, hogy folyamatosan tűzben maradjon szerelői és mérnöki gárdája. Igazi vezérként vezette a küzdelem során sebességben egyértelműen alulmaradó Ferrarit - volt abban valami sorsszerű, ahogy szinte karakterről karakterre felidézte Michael Schumacher 1997 és 1999 közötti maranellói szezonjait.
Mégsem lehet nyugodt szívvel azt mondani, hogy ezt a vb-t neki kellett volna megnyernie.
Egész egyszerűen azért, mert a Formula-1 nem erről szól. Itt senkit nem érdekel mennyire vagy szimpatikus, mennyire gyenge az autód, és te ehhez képest milyen jól mész vele (eszébe jutott valakinek Glock, vagy Kovalainen számára követelni a bajnoki koronát tavaly? Na ugye.) – csak az eredmény számít, amit a végén pontokban összesítenek. És a tabella sohasem hazudik.
Michael Schumacher például hasonló adatok alapján pályafutása leggyengébb szezonját zárta idén. A csapattárs Rosberg bucira verte, a győzelmekhez köze sem volt, a pontversenyben olyan arcok zártak előtte, mint Maldonado, Pérez, vagy Hülkenberg. Hangoztatja is a világ, lám-lám, megbukott a sokszor és sokat csodált hétszeres bajnok, negyvenen túl már nincs új a nap alatt, sőt, talán fénykorában sem volt akkora ász, mint amilyennek tűnt. Mások azt mondják pechje volt, hisz év elején, amikor Rosberg még győzött, a Mercedes pedig magához képest valósággal szárnyalt, neki hol megállt a motorja, hol beleszállt valaki hátulról – egy a közös, pontot csak elvétve szerzett. Pedig, ha a monacói pole-ját nem veszik el, még a győzelem is meglehetett volna… Meg, a bökkenő csak annyi, hogy a sport világában nincsen ha. És nincsen volna.
Pontok vannak, helyezések, tized- és századmásodpercek. Ezek döntenek. És sohasem hazudnak.
Persze aláírom, a kicsivel, az elnyomottal, az esélytelenebbel szimpatizálni alapvető emberi tulajdonság. Mert ugyan mi abban a buli, ha valaki egy gyorsabb autóval bucira ver mindenkit? Látszólag semmi, a végeredmény unalmas és látványtalan körözgetés, sablonos nyilatkozatok, idő előtt lecsengő világbajnokság. A tömegnek show kell, a show-hoz pedig harc, küzdelem és tét dukál – csupa olyan dolog, amely az egyszereplős jutalomjátékoknak többnyire kicsit sem sajátja.
Sebastian Vettellel viszont az egyszeri szurkoló az unalmat azonosítja. Nincsenek balhéi, nem volt harsány, ide nekem az oroszlánt is korszaka, nem ment neki senkinek a sajtóban, és még csak egy szupermodellt sem tudott felcsípni. Világéletében csendes, tiszteletre méltó német kispolgárként tette a dolgát, kifutott a pályára, pokolian gyors volt, majd győzött. Egyszer, sokszor, mindig.
A hideg és számítóan metsző kérlelhetetlenség mellett Alonso mindig is az impulzív érzelmeket képviselte. Nem volt kevésbé tökéletes, mint Vettel, de lüktető egyénisége és karizmatikus személyisége magával ragadóan passzolt a Ferrari által ráosztott esélytelen harcos szerepéhez. Mivel az autója az időmérőkön többnyire a minősíthetetlenül gyenge és az elfogadhatóan közepes szint környékén mozgott, kénytelen volt a futamokon megvillantani oroszlánkörmeit – ami aztán már egyenes úton vezetett a róla kialakult képhez. Alonso a nagy küzdő, aki a semmiből is képes a dobogóig masírozni, tiszta sor.
Bezzeg ez a Vettel gyerek, pfejj, fene azt a schumacheres fizimiskáját, ez meg csak a pole pozícióból képes nyerni. Onnan meg ugye, ilyen autóval még egy majom is, Mansell óta pontosan tudjuk.
Fociban van az a mondás, hogy nem az a lényeg, hány csatár van a pályán, hanem, hogy hányféle gólt tudnak rúgni. Kis kiegészítéssel ugyanez mondható el az F1-es világbajnokokra: nem az a lényeg, mennyi címed van, hanem, hogy hányféleképpen tudtad megnyerni őket.
Mika Häkkinen például hiába volt ihletett tehetség, egészen addig nem tudott semmi igazán értékelhetőt az asztalra tenni, amíg Adrian Newey a feneke alá nem rakta a kilencvenes évek legjobb McLarenjét. Onnantól viszont nem volt megállás, halmozta a pole-okat és a győzelmeket, meg sem állt két világbajnoki címig – hogy aztán amikor a wokingiak tankjából kifogyott a benzin, ő is szögre akassza a sisakját. A repülő finn altatótabletta, aki csak nagyon gyors autót tudott igazán gyorsan vezetni, mindkét bajnokságát tapintható technikai fölény mellett szerezte, mégsem hiszem, hogy sokan lennének, akik fakezűnek titulálják.
Vagy vegyük például Ayrton Sennát. Ő a klasszikus értelemben vett, igazi öntörvényű zseni, aki előbb villámgyorsan letette a névjegyét egy bántóan középszerű Tolemannal, majd a történelem talán legjobb F1-es négykerekűjébe pattanva a világbajnoki címet is megszerezte. Elegáns volt, villámgyors és kegyetlenül őszinte, akit nem tartott vissza sem szabály, sem etika, megszerezte, amit akart. Mindhárom bajnoki címét a mezőny legerősebb autójában ülve nyerte meg, még sincs ember a földön, aki azt vallaná, szüksége volt a technikai fölényre a sikerhez.
Michael Schumacher. Az ember, akiről mindenki úgy tudja, fénykorában bizonyíthatóan jobb volt körönként vagy fél másodperccel minden riválisánál, összes bajnoki címét fullasztó technikai fölény mellett szerezte. Vannak persze vitás pontok, az 1994-es Benetton valódi ereje éppen akkora talány (közös futamaikon a német abban az évben 41 pontot vert Hillre), mint a 2000-es Ferrarié, miközben hiába díszeleg Patrick Head legendás nyilatkozata az 1997-es szezon margóján, a végeredmény mégiscsak az, hogy amikor Schumachernek gyengébb autója volt a riválisoknál, akkor vesztett. Kivétel nélkül.
Az autó a Forma-1-ben a sport része, apellátának helye nincs. Képtelenség külön értékelni a pilótát a versenygépétől, és nem csak azért, mert nem lehet, hanem mert egyszerűen értelme sincs. Csomag versenyzik a csomag ellen, ezeknek pedig mind a versenyző, mind az autó, mind a kerékcserénél sürgölődő szerelő a része. Önmagában egyetlen autó sem tud világbajnoki címet szerezni, de önmagában egy istenien tehetséges és megbízható versenyző is kevés hozzá.
A Forma-1 csapatmunka.
Vettel harmadik világbajnoki címe nem csak azért nagy truváj, mert már 25 éves korára összejött neki, hanem azért is, mert a harmadik különböző fajtából szerzi. Kapott egyet Fortunától és a kitartástól (2010), kapott egyet a technikai fölény és a magabiztosság Istenétől (2011), most pedig kiélezett, férfias csatában, összességében nagyjából kiegyenlített erőviszonyok között győzött. És ez a nem mindegy.
Mert ne feledjük, a most világbajnoki címet ünneplő Red Bullt 2012 előtt nagyjából lefejezték. Elvették tőle és betiltották a tökéletesen szabályos befújt diffúzort, csak azért, hogy kicsivel izgalmasabb legyen a bajnoki idény – hisz két év alatt nyilvánvalóvá vált, a riválisok képtelenek felnőni a Red Bull szintjére a fejlesztések terén. Az idény első kétharmada azzal telt, hogy Newey és a Vörös Bikák mérnöki gárdája az elveszített leszorítóerő és tapadás visszanyerésén dolgozott, miközben olyan nem várt problémákkal is szembesülniük kellett, mint a generátor és a KERS gyakori meghibásodása. Távolt volt ez az RB8-as a tökéletes autótól, nagyon távol, és bár az idény utolsó hat futamára kétségkívül összecsiszolódott annyira, hogy a mezőny első erejévé váljon, dőreség hatalmas és mindent átható fölénnyel dobálózni.
Vettel megdolgozott ezért a vb-címért. Megdolgozott, méghozzá keményen.
Persze ettől Alonsónak még fájhat a vereség, és nem csak azért, mert zsinórban harmadszor bukja el az utolsó futamon, négy pontnál kisebb különbséggel a bajnokságot. Fájhat, mert valóban szinte tökéletes évadot zárt, nincs igazán olyan hiba, amit a nyakába lehetne varrni - talán, ha Japánban nem olyan elővigyázatlan, most ő ünnepel, de egyébként egyszerűen nem lehet rajta fogást találni. Halmozta a dobogókat, képtelen volt betlizini, és a legreménytelenebb helyzetekben is minimalizálta veszteségeit. Tudta, hogy az autója gyengébb, tudta, hogy a csapatok fejlődési íve nem neki kedvez, mégis hitte, érezte, hogy nyerhet.
Talán ez volt a baj: ha az ember túlságosan is elhiszi, hogy neki kijár valami, annak megszerzéséért akaratlanul is kevesebbet tesz. Alonso pedig, nyilatkozatai alapján tényleg elhitte, hogy neki idén, pályafutása legtökéletesebb szezonjában, jár a bajnoki cím.
És most ezért viseli olyan pokolian nehezen a vereséget.
A vereséget, ami tulajdonképpen pont attól tűnik egyre inkább vereségnek, ahogy vonakodik a beletörődéssel. Ahogy egyre csak azt hajtja, hogy jobb volt Vettelnél, csak a technika miatt bukott, ahogy felhánytorgatja a Japán Nagydíj időmérőjét, ahogy kesereg a spái rajtbaleset miatt.
Elmúlt 31 éves, és még mindig nem tud veszíteni. Pedig a vesztes is lehet hős, a vesztesért is lehet könnyeket hullajtani.
Aki viszont nem tudja méltósággal viselni a vereséget, abból soha nem lesz igazi győztes.
Félreértés ne essék, Fernando Alonso csodálatos évet zárt – talán akkor sem túlzok, ha azt mondom, a legjobbat karrierje során. Amikor az autója is úgy akarta, nagyon gyors volt, amikor viszont a tűzpiros Ferrari megmakacsolta magát, akkor is bízhatott konok kiegyensúlyozottságában. Képes volt a maga javára fordítani a kaotikus körülményeket (Malajzia, Hockenheim, Silverstone), képes volt elviselni csapata tutyimutyiságát és feltűnő tartózkodását a nyerő taktikai húzásoktól, de nyilatkozataival azt is elérte, hogy folyamatosan tűzben maradjon szerelői és mérnöki gárdája. Igazi vezérként vezette a küzdelem során sebességben egyértelműen alulmaradó Ferrarit - volt abban valami sorsszerű, ahogy szinte karakterről karakterre felidézte Michael Schumacher 1997 és 1999 közötti maranellói szezonjait.
Mégsem lehet nyugodt szívvel azt mondani, hogy ezt a vb-t neki kellett volna megnyernie.
Egész egyszerűen azért, mert a Formula-1 nem erről szól. Itt senkit nem érdekel mennyire vagy szimpatikus, mennyire gyenge az autód, és te ehhez képest milyen jól mész vele (eszébe jutott valakinek Glock, vagy Kovalainen számára követelni a bajnoki koronát tavaly? Na ugye.) – csak az eredmény számít, amit a végén pontokban összesítenek. És a tabella sohasem hazudik.
Michael Schumacher például hasonló adatok alapján pályafutása leggyengébb szezonját zárta idén. A csapattárs Rosberg bucira verte, a győzelmekhez köze sem volt, a pontversenyben olyan arcok zártak előtte, mint Maldonado, Pérez, vagy Hülkenberg. Hangoztatja is a világ, lám-lám, megbukott a sokszor és sokat csodált hétszeres bajnok, negyvenen túl már nincs új a nap alatt, sőt, talán fénykorában sem volt akkora ász, mint amilyennek tűnt. Mások azt mondják pechje volt, hisz év elején, amikor Rosberg még győzött, a Mercedes pedig magához képest valósággal szárnyalt, neki hol megállt a motorja, hol beleszállt valaki hátulról – egy a közös, pontot csak elvétve szerzett. Pedig, ha a monacói pole-ját nem veszik el, még a győzelem is meglehetett volna… Meg, a bökkenő csak annyi, hogy a sport világában nincsen ha. És nincsen volna.
Pontok vannak, helyezések, tized- és századmásodpercek. Ezek döntenek. És sohasem hazudnak.
Persze aláírom, a kicsivel, az elnyomottal, az esélytelenebbel szimpatizálni alapvető emberi tulajdonság. Mert ugyan mi abban a buli, ha valaki egy gyorsabb autóval bucira ver mindenkit? Látszólag semmi, a végeredmény unalmas és látványtalan körözgetés, sablonos nyilatkozatok, idő előtt lecsengő világbajnokság. A tömegnek show kell, a show-hoz pedig harc, küzdelem és tét dukál – csupa olyan dolog, amely az egyszereplős jutalomjátékoknak többnyire kicsit sem sajátja.
Sebastian Vettellel viszont az egyszeri szurkoló az unalmat azonosítja. Nincsenek balhéi, nem volt harsány, ide nekem az oroszlánt is korszaka, nem ment neki senkinek a sajtóban, és még csak egy szupermodellt sem tudott felcsípni. Világéletében csendes, tiszteletre méltó német kispolgárként tette a dolgát, kifutott a pályára, pokolian gyors volt, majd győzött. Egyszer, sokszor, mindig.
A hideg és számítóan metsző kérlelhetetlenség mellett Alonso mindig is az impulzív érzelmeket képviselte. Nem volt kevésbé tökéletes, mint Vettel, de lüktető egyénisége és karizmatikus személyisége magával ragadóan passzolt a Ferrari által ráosztott esélytelen harcos szerepéhez. Mivel az autója az időmérőkön többnyire a minősíthetetlenül gyenge és az elfogadhatóan közepes szint környékén mozgott, kénytelen volt a futamokon megvillantani oroszlánkörmeit – ami aztán már egyenes úton vezetett a róla kialakult képhez. Alonso a nagy küzdő, aki a semmiből is képes a dobogóig masírozni, tiszta sor.
Bezzeg ez a Vettel gyerek, pfejj, fene azt a schumacheres fizimiskáját, ez meg csak a pole pozícióból képes nyerni. Onnan meg ugye, ilyen autóval még egy majom is, Mansell óta pontosan tudjuk.
Fociban van az a mondás, hogy nem az a lényeg, hány csatár van a pályán, hanem, hogy hányféle gólt tudnak rúgni. Kis kiegészítéssel ugyanez mondható el az F1-es világbajnokokra: nem az a lényeg, mennyi címed van, hanem, hogy hányféleképpen tudtad megnyerni őket.
Mika Häkkinen például hiába volt ihletett tehetség, egészen addig nem tudott semmi igazán értékelhetőt az asztalra tenni, amíg Adrian Newey a feneke alá nem rakta a kilencvenes évek legjobb McLarenjét. Onnantól viszont nem volt megállás, halmozta a pole-okat és a győzelmeket, meg sem állt két világbajnoki címig – hogy aztán amikor a wokingiak tankjából kifogyott a benzin, ő is szögre akassza a sisakját. A repülő finn altatótabletta, aki csak nagyon gyors autót tudott igazán gyorsan vezetni, mindkét bajnokságát tapintható technikai fölény mellett szerezte, mégsem hiszem, hogy sokan lennének, akik fakezűnek titulálják.
Vagy vegyük például Ayrton Sennát. Ő a klasszikus értelemben vett, igazi öntörvényű zseni, aki előbb villámgyorsan letette a névjegyét egy bántóan középszerű Tolemannal, majd a történelem talán legjobb F1-es négykerekűjébe pattanva a világbajnoki címet is megszerezte. Elegáns volt, villámgyors és kegyetlenül őszinte, akit nem tartott vissza sem szabály, sem etika, megszerezte, amit akart. Mindhárom bajnoki címét a mezőny legerősebb autójában ülve nyerte meg, még sincs ember a földön, aki azt vallaná, szüksége volt a technikai fölényre a sikerhez.
Michael Schumacher. Az ember, akiről mindenki úgy tudja, fénykorában bizonyíthatóan jobb volt körönként vagy fél másodperccel minden riválisánál, összes bajnoki címét fullasztó technikai fölény mellett szerezte. Vannak persze vitás pontok, az 1994-es Benetton valódi ereje éppen akkora talány (közös futamaikon a német abban az évben 41 pontot vert Hillre), mint a 2000-es Ferrarié, miközben hiába díszeleg Patrick Head legendás nyilatkozata az 1997-es szezon margóján, a végeredmény mégiscsak az, hogy amikor Schumachernek gyengébb autója volt a riválisoknál, akkor vesztett. Kivétel nélkül.
Az autó a Forma-1-ben a sport része, apellátának helye nincs. Képtelenség külön értékelni a pilótát a versenygépétől, és nem csak azért, mert nem lehet, hanem mert egyszerűen értelme sincs. Csomag versenyzik a csomag ellen, ezeknek pedig mind a versenyző, mind az autó, mind a kerékcserénél sürgölődő szerelő a része. Önmagában egyetlen autó sem tud világbajnoki címet szerezni, de önmagában egy istenien tehetséges és megbízható versenyző is kevés hozzá.
A Forma-1 csapatmunka.
Vettel harmadik világbajnoki címe nem csak azért nagy truváj, mert már 25 éves korára összejött neki, hanem azért is, mert a harmadik különböző fajtából szerzi. Kapott egyet Fortunától és a kitartástól (2010), kapott egyet a technikai fölény és a magabiztosság Istenétől (2011), most pedig kiélezett, férfias csatában, összességében nagyjából kiegyenlített erőviszonyok között győzött. És ez a nem mindegy.
Mert ne feledjük, a most világbajnoki címet ünneplő Red Bullt 2012 előtt nagyjából lefejezték. Elvették tőle és betiltották a tökéletesen szabályos befújt diffúzort, csak azért, hogy kicsivel izgalmasabb legyen a bajnoki idény – hisz két év alatt nyilvánvalóvá vált, a riválisok képtelenek felnőni a Red Bull szintjére a fejlesztések terén. Az idény első kétharmada azzal telt, hogy Newey és a Vörös Bikák mérnöki gárdája az elveszített leszorítóerő és tapadás visszanyerésén dolgozott, miközben olyan nem várt problémákkal is szembesülniük kellett, mint a generátor és a KERS gyakori meghibásodása. Távolt volt ez az RB8-as a tökéletes autótól, nagyon távol, és bár az idény utolsó hat futamára kétségkívül összecsiszolódott annyira, hogy a mezőny első erejévé váljon, dőreség hatalmas és mindent átható fölénnyel dobálózni.
Vettel megdolgozott ezért a vb-címért. Megdolgozott, méghozzá keményen.
Persze ettől Alonsónak még fájhat a vereség, és nem csak azért, mert zsinórban harmadszor bukja el az utolsó futamon, négy pontnál kisebb különbséggel a bajnokságot. Fájhat, mert valóban szinte tökéletes évadot zárt, nincs igazán olyan hiba, amit a nyakába lehetne varrni - talán, ha Japánban nem olyan elővigyázatlan, most ő ünnepel, de egyébként egyszerűen nem lehet rajta fogást találni. Halmozta a dobogókat, képtelen volt betlizini, és a legreménytelenebb helyzetekben is minimalizálta veszteségeit. Tudta, hogy az autója gyengébb, tudta, hogy a csapatok fejlődési íve nem neki kedvez, mégis hitte, érezte, hogy nyerhet.
Talán ez volt a baj: ha az ember túlságosan is elhiszi, hogy neki kijár valami, annak megszerzéséért akaratlanul is kevesebbet tesz. Alonso pedig, nyilatkozatai alapján tényleg elhitte, hogy neki idén, pályafutása legtökéletesebb szezonjában, jár a bajnoki cím.
És most ezért viseli olyan pokolian nehezen a vereséget.
A vereséget, ami tulajdonképpen pont attól tűnik egyre inkább vereségnek, ahogy vonakodik a beletörődéssel. Ahogy egyre csak azt hajtja, hogy jobb volt Vettelnél, csak a technika miatt bukott, ahogy felhánytorgatja a Japán Nagydíj időmérőjét, ahogy kesereg a spái rajtbaleset miatt.
Elmúlt 31 éves, és még mindig nem tud veszíteni. Pedig a vesztes is lehet hős, a vesztesért is lehet könnyeket hullajtani.
Aki viszont nem tudja méltósággal viselni a vereséget, abból soha nem lesz igazi győztes.
forrás: hatharom.hu
